Gyöngyök

Egy idő után megfelejtkezel az életedről. A korábbi életedről... a becsben és kedvesnek tartott dolgok olyanok, mint gyöngyök egy fonalon. Vágd el ezt a csomót és szétszóródnak a padlón, sötét sarkokba gurulnak, ahol sosem lelsz rájuk többé. Ezért tovább lépsz. És végül el is felejted, hogyan néztek ki a gyöngyök. Vagy legalábbis megpróbálod.

A természet tövisek közé rekeszti a gyenge rózsát; nem azért, hogy szaggassa, hanem hogy oltalmazza.

Amikor kislány voltam, valóban komolyan azt hittem, hogy a fák meg a virágok ugyanolyan lények, mint a madarak, vagy az emberek. Hogy gondolkozni tudnak, és beszélgetni is szoktak egymással. És hallanánk is, hogy mit beszélnek, ha igazán megpróbálnánk. Csak el kéne távolítani a fejünkből minden egyéb hangot, egészen csöndben kéne maradni, és nagyon erősen figyelni. Néha még most is azt hiszem. Csak soha nem tudunk elég csöndben lenni...A mesék azért nyűgözik le a gyerekeket, mert a világot olyannak láttatják, amilyen az valójában: a határtalan lehetőségek birodalmának. Ezek a lehetőségek nem anyagi természetű lehetőségek, hanem abból a világlátásból fakadnak, amely a mesei és a gyermeki gondolkodást összeköti: miként a hős mindig több, mint mi magunk vagyunk, akképpen a világ is több, mint amennyit képesek vagyunk felfogni belőle.

Valahol azt tartják, hogy ha sokat gondolsz valakire, azt megérzi.

Néha vannak olyan gondolataink, amiket saját magunk sem értünk. Gondolatok, amik még csak nem is igazak, nem is tükrözik igazán az érzéseinket, de a fejünkben kavarognak, mert érdekes rájuk gondolni.

Valaki leült mellém, valaki itt hagyott, van, aki követ dob rám, van, aki csillagot

Nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy ember fenntartás nélkül engedje szeretni magát. Bátorság, csaknem hősiesség. A legtöbb ember nem tud szeretetet adni és kapni, mert gyáva és hiú, fél a bukástól. Szégyelli hogy odaadja, s még sokkal inkább szégyelli, hogy magát kiadja a másiknak, elárulja titkát. Azt a szomorú, emberi titkot, hogy szüksége van gyengédségre, nem tud meglenni nélküle.

Ha hercegnő volnék - gondolta, igazi hercegnő, aranyat szórhatnék a nép közé. De lám, ha nem is vagyok igazi hercegnő, csak amolyan képzeletbeli, tehetek egyet-mást az emberekért. Azt fogom képzelni, hogy ha jót teszek valakivel, az olyan, mintha aranyat szórnék a nép közé.

Isten mindennap ad nekünk egy pillanatot, amikor megváltoztathatunk mindent, ami boldogtalanná tesz. S mi mindennap úgy teszünk, mintha nem vennénk észre ezt a pillanatot, mintha nem is létezne, mintha a ma ugyanolyan lenne, mint a tegnap, és semmiben sem különbözne a holnaptól. De aki résen van, az észre fogja venni a mágikus pillanatot. Bármikor meglephet minket: reggel, amikor bedugjuk a kulcsot a zárba, vagy az ebéd utáni csöndben, és a nap bármelyik percében, amelyik nem látszik különbözőnek a többitől. Mert ez a pillanat létezik, és ebben a pillanatban a csillagok minden ereje belénk száll, és segítségükkel csodákra leszünk képesek.

Az embereknek szükségük van ábrándokra. Ha mindnyájan pontosan olyannak látnánk a világot, amilyen valójában, reggel senki sem akarna felkelni az ágyból.Vajon tudunk-e teremteni egy olyan tulipáncsokrot, amely sosem volt még? Mondjuk, egy olyat, amelyben egyetlen szárról tizenhét különböző tulipán nyílik, és mindegyik tulipán kelyhében egy gyűszűnyi aranymadár énekel? A fantázia segítségével széttörhetők a tapasztalás és a gondolkodás sémái, megláthatók, megteremthetők és megtapasztalhatók olyan világok, amelyek mindennapi körülmények között nem érzékelhetők.Éjjelente, amikor leoltjuk a lámpákat és lefekszem, még mindig meg kell bizonyosodnom arról, hogy a lábam a takaró alatt van-e. Már nem vagyok gyerek, de… nem tudok úgy elaludni, hogy a lábam kilóg a takaró alól. Mert ha egyszer egy hideg kéz kinyúlna az ágy alól és megragadná a bokámat, felsikoltanék. Igen, olyat sikítanék, hogy még a holtak is felébrednének. Ilyesmi természetesen nem történik, ezt mindannyian tudjuk. (…) Az ágyam alatt rejtőző lény, aki arra vár, hogy elkapja a bokámat, az sem valóságos. Jól tudom ezt, és azt is, hogy ha elég óvatos vagyok, és a takaró alatt tartom a lábam, sosem lesz képes megfogni a bokámat.

Évekig harcoltam a saját szívem ellen, mert féltem a bánattól, a csalódástól és a szenvedéstől. Mindig tudtam, hogy az igazi szerelem mindezek fölött áll, és hogy még meghalni is jobb, mint szerelem nélkül élni. (...) Ha csupa szenvedés és csalódás és magány az ára, akkor is megéri szerelmesnek lenni.