A pokol heregnője

Egy gyönyörű aranyozott ruhában álltam a hatalmas tükör előtt. Mögöttem az édesanyám, és két cseléd. A hajam a vállamra omlott, keretezve sápadt, és tökéletes arcomat. Mert tökéletes volt, ezt tudtam jól. Szépségemet torzította az izgalom, ami kiült sovány arcomra, de nem tehettem ellene semmit. Ezen a napon változott meg az életem. A nevem Rosalie Lilian Hale volt, és NewYorkban éltem. Szerettem itt élni, vagy legalább is életem első tizennyolc évében szerettem, de miután elmentem onnan, egy pillanatra sem hiányzott. Szóval azon az ominózus napon, amikor az anyám sugárzó arccal nézett rám, az apám annyit morgott, amikor meglátott, hogy: Jól van, ezzel nyert ügyünk van, és az öcséim irigykedve bámultak rám, mert már megint Rosalie áll a középpontban, volt az eljegyzési bálom. Emlékszem, hogy hónapokig mindenki erről beszélt, és mindenki ott akart lenni a rendezvényen. De mi természetesen csak az úri családokat láttuk szívesen. Akkoriban erről szólt az életem. Boldog voltam, hogy is ne lettem volna az, amikor minden álmom teljesült, mivel egy királyi család tagja: Royce King akart feleségül venni. Nyilvánvalóan boldog voltam. Legalább is, addig amíg nem láttam meg Verát, és az Ő szegény kis családját. Vera volt a legjobb barátnőm, aki egy szegény férfihez ment feleségül, és később született egy kisbabájuk. Először kétkedve gondoltam arra, hogy Ők is olyan boldogan élhetnek majd, mint én és Royce. Akkor még nem tudtam, hogy mennyire tévedek… Az eljegyzésemet imádtam. Isteni érzés volt, hogy minden szem rám figyelt, hogy mindenki engem csodált… Kivétel persze azt az egyet! Azt a bronz hajú férfit, azt a gyönyörű embert. Edward Cullen-t. Ő, a bátyja Carlisle, és annak a felesége Esme Cullen az év végén költöztek ide. Le sem tagadhatták volna, hogy rokonok. Mindannyijukban volt valamiféle szépség, és elegancia. Még mindig emlékszem a borzongásra, ami átfutott rajtam akkoriban, amikor megláttam Őket. De persze Edward Cullen rám sem bagózott, sőt! Valahol azt sejtettem, hogy kifejezetten ellenszenves vagyok neki. Akkoriban ezt természetellenesnek éreztem, de most így visszanézve, teljesen érthető volt. Dühös voltam, és mindenfélét kitaláltam a családról. De persze nem igen hittek el nekem semmit, hiszen Cullenék mindenkit elbűvöltek. Gazdagok, udvariasak, és gyönyörűek voltak, én meg csak egy elkényeztetett kis csitri. Így megpróbáltam inkább a rám figyelő, és engem csodáló ember tömegre összpontosítani. Táncoltam az édesapámmal, aki büszkén nézett rá, táncoltam a jövendőbeli apósommal, aki leplezetlenül megbámult. Ez kissé zavart, és elhatároztam magamban, hogy a minimumra fogom csökkenteni az ezzel a férfival való találkozásokat, miután egybe kötöttem az életemet a fiával. De az, amikor Royce nyilvánosan letérdelt elém, és ott mindenki előtt ismét megkérte a kezemet, könnyeket csalt a szemembe, és a viselkedéseimtől eltérően elpirultam. Úgy éreztem az éltem legszebb napja. A végén mégis, a legszörnyűbb lett… A mulatság után eléggé fáradt voltam, de megígértem Verának, hogy át megyek hozzájuk, és megnézem a kicsit. Így hát együtt elmentük, a kis kopott lakásukba, a város szélére. Nem mondom, hogy nem fintorogtam, és nem éreztem szánalmat, amikor megláttam azt a kis porfészket, és a mocskos környéket. De amikor kihozta azt a kis tündért, és a kislány rám pislogott azokkal a nagy kék szemeivel minden szánalom kiveszett belőlem, nem maradt más csak a vad irigység, féltékenység. Valami sikított bennem egy ilyen gyermekért. Az már csak hab volt a tortán, amikor megérkezett Vera férje, aki olyan szerelemmel, és szeretettel nézett a családjára, hogy így az én apám sosem nézett ránk. Elkeseredtem, mert éreztem, tudtam, hogy én ezt sosem kaphatom meg. Az nap este valami végérvényesen megváltozott bennem. Egy részem teljesen elhalt, egy másik részem viszont életre kelt, és tombolt. Gyorsan lépkedtem hazafelé, miközben a gondolatok zakatoltak az agyamban. Vajon Royce szeret majd egyszer ennyire? Egyáltalán lesz majd kisbabánk? Biztosan, hiszen kell nekik a „trónörökös”. Ezzel sikerült kissé lenyugtatnom a szívemet Ekkor viszont körbenéztem, és megborzongtam a félelemtől. Minden koromfekete volt, még a csillagok sem látszódtak az égen. Az a környék tényleg hátborzongató volt. Ismét gyorsabban kezdtem menni, addig, amíg már csak nem futottam. Nem tudtam volna megmondani, hogy mikor tűnt fel előttem az a négy részeg, és hangoskodó férfi, de, amikor már tudtam, hogy futnom kellene, túl késő volt. Megdöbbentett, amikor az egyik a nevemet kiáltotta, és a hangja túlon - túl hasonlított Royce-ére. Emlékszem, annyira meglepődtem, hogy így láttam, ilyen büdösnek, és undorítónak, félelmemben mozdulni sem bírtam. Ő megfogta a karomat, odarángatott a többi férfihez, és hangosan kezdett dicsérni. Ez nem olyan dicséret volt, amit imádtam, amitől olyan hatalmasnak érezhettem magamat, inkább olyan, amitől rosszul lettem, és zokogni lett volna kedvem. Aztán leszaggatta rólam a kabátomat, amit még tőle kaptam, ami a legdivatosabb, és legdrágább ruhák közé tartozott manapság. Akkora pofont adott, hogy minden homályossá vált körülöttem, a fülem hangosan zúgott, a számban vér gyűlt össze, és a földre zuhantam. Mindent. Mindent, amit tettek velem éreztem, és láttam. Sikítottam, könyörögtem, védekeztem, de semmi sem segített. Felváltva vertek össze, és erőszakoltak meg, de a legnagyobb szeletet Royce kapta belőlem. Beleharapott a nyakamba, annyira, hogy a vér kiserkent a sérült, gyenge bőr alul. A mocskával összekent, a véremet lenyalta a testemről, a kezeivel a hajamban turkált, és közben élvezettel dorombolt a fülembe. Édes Rose, kedves Rose, gyönyörű vagy hercegnőm. Hiába minden fájdalom ébren maradtam, még akkor is, amikor már elmentek, és én ott feküdtem tehetetlenül, a saját véremben. Az elmém ködös volt, de a józan eszem azért megmaradt. Pedig úgy kívántam a halált. Annyit könyörögtem érte, és mégsem kaptam meg ezt a csekélységet. Az élet iróniája… Mindent megkaphattam, amit csak megkívántam, és ott, amikor már nem akartam mást csak azt, hogy végre elmúljon, nem történt meg… Felsikítottam, amikor egy hideg érintést éreztem a forró bőrömön. Valaki felnyitotta a szememet, és akkor megláttam… Carlisle Cullen guggolt felettem, halkan káromkodott. Aztán valamit csinált, amitől a fájdalom csökkent, és ez elég volt ahhoz, hogy dühös legyen a sértett önérzetem. Mégis mit képzel magáról? Ki kérte, hogy segítsen? Miért nem hagy nyugodtan meghalni, miért akarja, hogy tovább szenvedjek? Ki Ő, hogy ezt tegye velem? Nevetséges, hogy ilyenekre gondoltam, amikor az orvos felettem az életemért küzdött, de nem érdekelt. Aztán Mr. Cullen mondott nekem valamit, amit nem igazán értettem, és felkapott a karjaiba. Ez furcsa mód nem fájt. Vagy talán annyira, hogy elveszítettem tőle az eszméletemet? Nem tudtam meg soha. Életem legszörnyűbb napja után, kaptam további szörnyű napokat. A kín a testemben semmihez nem ért fel. Lángolt a bőröm, és én csak sikítottam, és sikítottam megnyugvásért fohászkodva. Azt hittem megőrülök, és talán így is volt. Talán egy kicsit megőrültem azokban a napokban. Amikor legközelebb úgy ébredtem fel, hogy tudom, ki vagyok, és tudtam tisztán gondolkodni, beszédet hallottam oda kintről. Felismertem azt a két csodálatosan bársonyos hangot. Edwardét, és Carlisle-ét. - Nem kellett volna átváltoztatnod – mondta Edward bosszúsan. – Az istenért, Ő Rosalie Hale! - Tudom Edward – mondta türelmesen a bátyja. – De nem hagyhattam meghalni. Egyszerűen nem bírtam volna ott hagyni… akárcsak téged, és Esmét sem bírtam. - Bárkit! Bárkit Carlisle, csak Rosalie-t ne! – mondta még mindig undorodva, de egyben immár beletörődve is. Mérges lettem, ahogy a nevemet kiejtette, ahogy rólam beszélt. Ki Ő? Nem is ismer engem, akkor meg, hogy merészeli megmondani, hogy ki vagyok? Felkeltem az ágyból, és ekkor tudtam, hogy ez az ember már nem én vagyok. Annyi, de annyi szagot éreztem… és a látásom? Láttam a levegőben az össze kis porszemcsét, a falakon, és a padlón minden kis bogarat. De ez még csak a kezdet volt. Éhes voltam. Olyan éhség tombolt bennem, hogy úgy éreztem egy embert is képes lennék megenni. Embert? Ez meg honnan jött? Ekkor jött be a szobába a Cullen család mindhárom tagja, és Carlisle Cullen olyan dolgokat mondott nekem, amikről eddig mesékben, legfőképpen rémmesékben hallhattam. Először nem akartam hinni neki. Vámpírok… na persze! De aztán vért hoztak nekem egy kis tálkába, és én mohón vetettem rá magamat, mintha ez lenne a legfinomabb sertés, vagy pecsenye a világon. És ezután a torkomat maró égetés csillapodni kezdett. És miután elhittem, hogy szörny lettem, kaptam egy tükröt Esmétől. Ez a tükör nem egy hétköznapi tükör lehet – gondoltam, amikor bele néztem. De aztán rá jöttem, hogy nem a tükör a különleges, hanem én. A bőröm fehér volt. Fehérebb a legtisztább hónál, a legfehérebb felhőknél. A szemeim rubint vörössé váltak, és olyan igéző lettem, mint… Mint egy vámpír. Mint Cullenék. Egy átlagos ember talán elájult volna. De mivel se átlagos, sem ember nem voltam, így az én fejemben egy szó sikított: bosszú. A mai napig csak úgy hívom azt a hetet, hogy: A pokol hete. Miután kivadásztam magamat, csakis állatokkal, és kezdtem hozzá szokni ehhez az új élethez, egyenként kerestem fel azokat az embereket, akik részt vettek a kínzásomban, és gyilkoltam le Őket. Royce – ét hagytam utoljára, nem tudom, hogy rájött- e mi történik körülötte, de az biztos, hogy ablakok nélküli szobába költözött, amit ráadásul három őr is védett. Nevetnem kellett a szánalmas bujkálásán. Tudtam, hogy Cullen- ék, a család, akikhez tartozni fogok, nem helyeselte a kis bosszú hadjáratomat, de ennyivel tartoztam az én vőlegényemnek. Talán valahol mélyen megértettek, ezért nem mondtak semmit. Még Edward sem, pedig Ő gondolatolvasó létére minden egyes tervemről, és gyilkosságomról értesülést kaphatott. Mondani nem mondott semmit, de még jobban utált. Tudtam, láttam a szemeiben. A hét végén volt az utolsó bosszúm. Az volt a legédesebb. Mennyasszonyi ruhát vettem fel, és úgy indultam el. Mintegy szellem úgy suhantam végig a házak között, egyenesen Royce- hez. Előbb az őreit öltem meg, velük nem foglalkoztam sokat. Ó, istenem az a tekintett, az a halál sikoly, ami kiszaladt a vőlegényem szájából, amikor megpillantott az ajtójában. A nászindulót dúdoltam, és elbűvölően nevettem, amikor a nevemen szólított. - Eljött hozzád a te gyönyörű hercegnőd – susogtam. VÉGE!